A vidéki birtokon megállt az idő. Unalmas és untató emberek gyűlnek itt össze, akik egymást és önmagukat is halálosan unják. Isznak, sírnak, panaszkodnak, és unalmukban kínozzák egymást. Szeretnének még szeretni, de már nem megy.

Móricz Barbárok című novellája a magyar irodalom egyik legismertebb és legerősebb szövege. Nyerssége, mélysége, ösztönszerűségében is szentséges atmoszférája utolérhetetlen. Ezt szeretnénk mi is kihangsúlyozni, és megmutatni a (népi)lét olykor durva, olykor buja, olykor pajzán, olykor erőszakos, de ugyanakkor szentséggel teli, részvéttel teli, hittel teli világát. Ez a kettősség ugyanis mai életünkben is ugyanúgy jelen van.

„Mindennap végig fogja nézni, hogy én nem szmokingban eszem a vacsorát, hanem ingujjban. És a libasülthöz hagymát eszek. Mindenhez. A hagymához is hagymát eszek. A halat pedig késsel fogom enni. Két késsel.” Schneider Mátyás szállítmányozó mondja ezt Hippolytnak, az úri lakájnak, amikor már minden türelme elfogy.