Egy napsütötte olasz kisváros főterén járunk a hatvanas–hetvenes évek fordulóján, ahol a tenger illata, az örökzöld slágerek és a félreértések legalább olyan sűrűn keringenek, mint a szerelmi vágyak. A történetet a korszak legnagyobb olasz slágerei kísérik, amelyek hol lírai aláfestésként, hol szenvedélyes kommentárként szólalnak meg.

A vidéki birtokon megállt az idő. Unalmas és untató emberek gyűlnek itt össze, akik egymást és önmagukat is halálosan unják. Isznak, sírnak, panaszkodnak, és unalmukban kínozzák egymást. Szeretnének még szeretni, de már nem megy.

„Mindennap végig fogja nézni, hogy én nem szmokingban eszem a vacsorát, hanem ingujjban. És a libasülthöz hagymát eszek. Mindenhez. A hagymához is hagymát eszek. A halat pedig késsel fogom enni. Két késsel.” Schneider Mátyás szállítmányozó mondja ezt Hippolytnak, az úri lakájnak, amikor már minden türelme elfogy.