Székely János drámájának fojtogató a levegője. Helyesebben az izgalom és az abszurditás felkorbácsolta légszomj fojtogat. Tulajdonképpen pszichológiai hadviselésről van szó, amilyet mindennapi játszmáink vagy európai létünk során vívunk.

Cyrano, a kötekedő, nagyszájú, sziporkázóan szellemes párbajhős és költő, az érzelmes szívű, önfeláldozó, csúnyaságában is büszke lovag. Cyrano beleszeret a csodálatos gyönyörű hölgybe, Roxane-ba, ám őt természetesen a szép, fiatal és vidéki Christian érdekli, de a lány elvárása, hogy a fiú ragyogó szerelmes verseket írjon hozzá, Christian ezzel a képességgel nem rendelkezik – de Cyrano igen.

„Mindennap végig fogja nézni, hogy én nem szmokingban eszem a vacsorát, hanem ingujjban. És a libasülthöz hagymát eszek. Mindenhez. A hagymához is hagymát eszek. A halat pedig késsel fogom enni. Két késsel.” Schneider Mátyás szállítmányozó mondja ezt Hippolytnak, az úri lakájnak, amikor már minden türelme elfogy.