A Sztalker Csoport első független előadása, William Faulkner regénye alapján. …sokan, sokfelől a kapaszkodásról, botladozó történet az újrakezdésről, tisztelettel „üvöltés” a mából, arról az utolsó találkozásról, a halálról, búcsúzás tőle akitől, amitől lettünk, ahonnan jöttünk, amiért kell: „amíg élsz, hiszen majd eljön a hallgatás ideje.” Mára elsőbbséget élvez a hatás minden formája a gondolattal és az érzelemmel szemben. A Y-Z generációk idegrendszeri érzékenysége újtipusú. Ez a fajta változás egyre érzékelhetőbb. Az ingerküszöb növekszik. Az agyunk több információt, a szívünk kevesebb érzelmet, a lelkünk folyamatos provokálást igényel. Határainkat feszegetjük, igényeljük, hogy állandóan “történjen valami”. Zsebünkben van a világ – nem létezik ismeretlen, felfedezhetetlen. A titok a rácsodálkozás öröme lassan elmúlik, minden kérdés fel van téve és meg van válaszolva. A valóságot fogadjuk el, mindazt ami az agyunkra, értelmünkre hat. A világot próbáljuk befogadni és élvezni – magát az embert elfelejtetjük kutatni, azt az érthetetlen és láthatatlan összetevőt amitől érzünk, azt amitől emberek vagyunk. Ez a fajta ismeretlen a szakralitás eltünőben van. Ezek a folyamatok tükröződnek a színházban is, ott ahol a legalkalmasabb és
legfontosabb cél: az ember kutatása. A Csoport első közös – még egyetemi produkciója – az Athéni Timon, ennek a kultúrának akart úgymond megfelelni. Azzal kísérleteztünk, hogyan lehet az agylélekben rövidzárlatot okozni, tehát egy végletekig kifeszített hatássorozattal üressé tenni az embert. Görbe tükröt próbáltunk tartani a haladni-vágyásnak, a jövőnek, magunknak, hogy felismerjük: a pénz- és a lightkultúra dimenziójában, az eladhatóság és fogyasztás kultúrájában mi lettünk a súlytalan “popcorn-generáció.” Faulkner regényének segítségével szeretnénk folytatni a látványcivilizáció ezirányú kutatását és megértését. Úgy érezzük, hogy ez a legalkalmasabb anyag arra, hogy a mi generációnk nyelvén érzékeltethessük a racionalitás és az irracionalitás egyensúlyvesztésének veszélyességét, azaz a tudatosság elhatalmasodását az érzékek szintjén. Hogy mondanivalónk, de méginkább kérdéseink célba érjenek, egy ikont, egy olyan szócsövet keresünk, amin keresztül másképp hangzanak mondataink, egy új stílust szeretnénk megrajzolni, vagy pusztán egy “trendi” gondolatot: a fogyasztható szakralitást. „A léghiány, amely a jelen színházát fojtogatja, pontosan ez: a szakrális közeg eltűnése. Szakrális, vallásos közegben ugyanis nincs szükségünk a valóság betű szerinti utánzására, de az abszurd dráma függetlenített színpadára se, hogy egy emberi eseményt fölidézzünk, és ugyanakkor tökéletesen itt és most éljünk át – a nézőtéren és a színpadon.” Pilinszky János
William Faulkner Míg fekszem kiterítve című, 1930-as megjelenésű kisregényében nem a történet vagy a drámai helyzet a jelentős, hanem költészetében, szürreális világában tud mai lenni és zsigerileg hatni. A darab a felnőtté válás folyamatát, valamint egy közösség megszületését meséli el egy ismeretlen világban. Fiatal férfitestvérek veszítik el édesanyjukat, otthonukat, hitüket. Elfelejtenek beszélni, érezni, életben maradni. Az ő útjuk, az ő keresésük története rajzolódik ki szövegfoszlányokból, képekből, hangokból. Hogy hogyan tanulnak meg kommunikálni, emberként együtt élni, egyedül lerázni a múltat, megrajzolni a jövőt, összerakni a jelent.
“Nem tudom mi az a gyötrődés. Nem tudom gyötrődök-e vagy nem. Hogy tudok-e vagy nem. Nem tudom, hogy próbáltam-e vagy nem. Úgy érzem magam, mint nedves mag a vak világban, a forró vad földben.” William Faulkner

Szereplők:

Bordás Roland
Böröndi Bence
Dóra Béla
Ertl Zsombor e.h.
Gyöngyösi Zoltán
Herczeg Péter
Kovács Tamás
Lestyán Attila
Mészáros Martin
Nagy Balázs
Patkós Márton
Reider Péter e.h.
Szabó Sebestyén László

Látvány: Vecsei Kinga Réta
Díszlet: Sufni
Zene: Kovács Adrián
Koreográfus: Berecz István

Rendező: Ifj. Vidnyánszky Attila