Erdélyi Hét – Erdélyi magyar színházak bemutatkozása

Matei Vişniec: Bohóc kerestetik

Három marosvásárhelyi színész jutalomjátéka

A Gyulai Várszínház bemutatója

 

Fordította: Réz Pál


Szereplők:

Niccolo – Szélyes Ferenc

Filippo – Györffy András

Peppino – Kárp György

 

Dramaturg: Elek Tibor

Díszlet, jelmez: Szélyes Andrea

Rendező: Béres László


A világhírű román-francia író, Matei Vișniec: Bohóc kerestetik című darabjában három öreg bohóc várakozik az utolsó esélyre, egy felvételi alkalmával, a makacsul zárva maradó ajtó előtt. Ők a jól ismert Fellini-film bohócainak a leszármazottai. Egyszerre: „mindenkik” és „senkik”.

A megalázó várakozás – a létezés felfüggesztésének metaforája, amelyet alapvető egzisztenciális magatartásként értelmezhetünk –, természetellenesen elhúzódva, magáig a halálig tart.

Élet és halál totális látványa, egy végső jelenetben, amely garantálja a halhatatlanságot – ez minden művész vágya.

Az 1960-as évek úgynevezett abszurd színházában gyökerező Bohóc  kerestetik egy olyan hibrid drámai műfajhoz tartozik, amelyben a tragikus, komikus, abszurd és groteszk kategóriák esztétikailag termékeny szintézisben keverednek.

„Darabjaim univerzuma a groteszk és a költészet határán helyezkedik el …” –  vallja Matei Vișniec.

A szánalmasan színpadias szereplők dialógusait időnként megszakítja  az ajtón túlról a múló idő vészjósló ketyegése. Amikor hirtelen gyermeki, pajkos naivitással ugratják egymást vagy épp féltékenyen, szarkasztikus pimaszsággal sírva ölelik át a társukat, megdöbbenve sanyarú sorsukon, az aréna lecsúszott művészei valósággal provokálják önmagukat a halállal való versenyre, siettetve az elkerülhetetlent. A darab figurái magukban hordoznak valamit a kegyetlenség, a gyengédség és a gyermekiesség paradox keverékéből. Szeszélyük azonban komoly, komikus, tudatos és kétségbeesett önámítás: „Ha mi megszűnünk, akkor a művészet is eltűnik. Tessék, mindennek vége. Ezért mondom, adjuk el magunkat drágán, aranyban” – fújja Nicollo nevetségesen. Szerepükbe menekülve, foglyai maradnak annak a kényszernek, hogy bebizonyítsák maguknak, hogy még képesek előadást tartani. Így nem tesznek mást, mint mímelik az életet, és az úgynevezett legfőbb művészi küldetésben találják meg a „mentséget”, a sorssal szemben, hogy még egy nappal tovább folytassák. A régmúlt idők illuzórikus dicsőségét idézve Nicollo, Filippo és Peppino felváltva, a másik kettő előtt játszanak el egy-egy bohózatot, a virtuozitás e lélegzetelállító mintái azonban a halál példázatai.